Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


1. fejezet

"Mindenki úgy gondolja, egy galoppló élete nehéz és fárasztó a sok vereny miatt. Pedig szerintem nagyon is szórakoztató. Habár megvannak a maga hátrányai, például nem ehetek lócsemegét, de törődnek velem és csak ez számít. Nekem van a legjobb dolgom az istállóban, bőséges simogatást és paskolást kapok, amiért futottam egy kicsit. A gazdám mindig azt ismételgeti, hogy egy csoda vagyok. Szerintem igaz, de attól még nem kéne úgy óvnia mindentől. Szrörnyű, amikor a kotőfékemre köti azt a valamit, amiről hosszú szálak lógnak a szemembe. Elvileg távol tartja a éegyeket, de minek kell feltenni, ha nincsen lágy? És ha mégis egy odatáved hozzám, ott a farkam. Galopplónak lenni jó móka, de ami a legszebb benne, hogy szívedből futszatsz..."

Hol is kezdjem? Talán a születésemtől, ugyanis én nem angol telivér vagyok, ahogyan a többi versenyló. Anyám egy tisztavérű arab telivér, egy remek tenyészetben él, valahol a sivatagban. Apám viszont egy helyi kereskedő méne volt. Naphosszat csak húzta a sok kacattal megrakott kocsikat. Aztán egyzser beszökött a legelőre és nem részeletezem tovább... sok testvérem volt, régen mindig versenyeztünk, ki a gyorsabb. Amikor még kicsi voltam, fekete volt a színem, ezért hívtak أسود -nek ami annyit tesz, Fekete. Én voltam a leggyorsabb csikó, így aztán elneveztek -أسود سباقا -nek ami annyit tesz arabul, Száguldó Fekete. Még vagy 15 nevem volt, mígvégül elkezdtem levedleni fekete szőrömet. Minden addigi nevemet törölték és egyzserűen Homoknak hívtak.
Én voltam Homok, a pej mén, akinél gyorsabbat még nem látott a világ! Akkoriban a világ nekem egy ember volt. Egy fiú, aki a belovaglásomnál segédkezett. Csak parancsolgattak neki, hogy mit hozzon, köteleket, kantárt, nyerget. Ő meg engedelmeskedett! Nem akartam, hogy ezek az emberek parancsoljanak nekem is, így amikor megpróbáltak nyerget rakni rám, arrébugrottam. Az ember, aki a nyerget fogta, félreugrott és elejtette. A fiú jót nevetett rajta, én is nyihogtam, de az ember odament a fiúhoz és mondott neki valamit, amitől abbahagyta  anevetést. Végül is nem raktak nyerget a hátamra, és a számba se tudták beleerőltetni a zablát. Mint aki jól végezte dolgát, nyugodtan visszasétáltam a fiúval a bokszomba. Odabent az gyerek adott nekem enni és kedves szavakat mondogatott. Habár nem értettem mit mond, odadugtam orromat az arcához.
Furcsa, hogy a ló csak kevés dologra emlékszik. Azt már el is felejtettem, miként törtek be, pedig nem is volt olyan régen. De arra tisztán emlékszem amikor lovasommal először vágtattam szabadon a tengerparton...
Miután rájöttek, hogy nem az a fajta vagyok, aki engedelmes, nem erőltettek zablát a számba, hanem egy kötelet kötöttek a nyakamba és testvéreimmel együtt elvezettek minket egy külön istállóba. Engem nem sokkal azután, hogy elhelyeztek új szállásomon, megfogtak, és kivezettek. Megkötöttek és ott hagytak a napon. Végtelennek tűnő várakozás után, aztán megjelent egy lovas. Pár testvérem kötelét már fogta, majd engem is megfogott és elindult velünk a sivatagba. Jó messzire elmentünk az otthonomtól. Egy oázishoz értünk. Ott levették a kötelet a nyakunkról és magunkra hagytak. Legelésztünk, ittunk a tó tiszta vízéből. A nap elkezdett lebukni a homokhegy mögé, amikor kiabálást hallottam. A hang ismerős volt...a fiú! Kiléptem a pálmafa alól és ott szaladt.
Odavágtattam hozzá. Fejemet a vállára raktam. Ő felült a háűtamra. Engedtem neki. De cska neki, eddig mindenkit ledobtam. De őt engedtem, mert szerettem. Belekapaszkodott a sörényembe, amikor vágtázni kezdtem. Sörényembe belekapott a szél, a lábam alig érte a talajt. Éreztem a fiú szivdobbanását. Így vágtattunk együtt. Átszeltük a dombokat, elsuhantunk a tenyészet mellett, mígnem a tengerpartra értünk. A nap éppen lebukott a víz mőgé. Megélltam egy pillanatra. Éreztem, hogy a fiú csupasz lábát hozzányomja az oldalamhoz. Ügettem, majd vágtába kapcsoltam. Ismét suhantam. Együtt suhantunk a levegőben, megfeledkezve a világról. Csak mi ketten voltunk. Ő és Én...